Kutya:
Elnevezései és használatuk
A kutya szavunk hangutánzó eredetű állathívogató szóból ered. Erre mutat sok alakváltozata: kucsa, kucsu, kucsó, kucó. A magyartól függetlenül kialakult, hasonló kutyahívogató szavak: szerb és horvát kuci, ukrán kucsu kucsu, oszmán-török kuçukuçu.
Az eb szó ugor kori örökségünk. A másik két ugor nyelvben (manysi és hanti) a kutya neve emp. Az eb szó ma már csak hivatalos és szaknyelvi szóként („ebadó”, „ebtenyésztő”), illetve egyes kifejezések, szólások és közmondások elemeként használatos. („Ebadta”, „ebihal”, „ebugatta”, „eben gubát cserél”, „ebek harmincadjára vet”, „ebül szerzett jószág ebül vész”, „eb ura fakó” stb.)[3]
A kutya a farkas háziasításával (domesztikációjával) jött létre, amint azt mitokondriális DNS-adatok is bizonyítják1. A háziasítás kezdetének időpontját tudományos viták övezik, de általában 10 000–100 000 évvel ez előttre teszik. A legkorábban háziasított állat, egy 14 000 évvel ezelőtti lelet is létezik (Oberkassel, Németország), ami valószínűleg egy kutya állkapocscsontja. A legtöbb lelet azonban Izraelből és Palesztina területéről származik, ami a kutya délnyugat-ázsiai eredetét látszik igazolni. A koponyaszerkezet alapján viszont a kelet-ázsiai kialakulás és a kínai farkastól való származás is lehetséges. A mitokondriális DNS-vizsgálatok alapján is a kelet-ázsiai teória a valószínűbb, ugyanis innen származtak a legváltozatosabb minták. Viszont mára már bizonyos, hogy a kutya kizárólagos őse a farkas. (Konrad Lorenz egy ideig bizonyos kutyaféléknek más őst tulajdonított, az aranysakált, de később visszavonta elméletét. A kutyafajták közötti genetikai variáció nem kisebb, mint a farkasok és a kutyák közötti (0,2%).[4]